Használat

Két gyereket felneveltem. Vagy felnevelődtek mellettem. Nagyon ritkán kellett a tanulásban segítenem nekik, de ha bármit meg kellett mutatnom vagy elmagyaráznom, igyekeztem ezt megtenni nyugodtan, érthetően, szájbarágósan. Nem rémlik, hogy előfordult volna, hogy leordítom a fejüket ilyen alkalomnál.

Amikor én voltam betanulós a régi-régi munkahelyemen, minden leírtam, és az alapján dolgoztam, amíg eljutottam odáig, hogy kívülről fújtam a folyamatot.

Itt is a kezdetektől fogva mindent leírtam, így bármit kell csinálnom, ami nem a mindennapos rutin része, veszem elő a “sorvezetőt”.

A tavalyi, rövid életű és a mostani új kolléganővel is első perctől fogva íratom le, mit hogyan kell csinálni. Mindkettőnek elmondtam: nyugodtan használd, azért írod le. Ez nem vizsga, ahol nem lehet puskázni. Itt kötelező.

A héten már kétszer kaptam azon, hogy tanácstalanul nézi a képernyőt és kattingat ide-oda. Rászóltam: hol van a “puskád”? Miért nem használod? Vedd, légy szíves, elő, és használd. Majd lehet, hogy eljön az idő, amikor már nem kell, de az nem most van.

Annyira belenevelték volna, hogy ne puskázz???

Szóval, legszívesebben rákiabálnék, hogy ne legyen már ennyire balfék.

Tény, hogy a türelmem végén járok, már szellemileg és fizikailag is nagyon fáradt vagyok. Jövő héten szabadságon vagyok, de perpillanat azt érzem, hogy az az egy darab hét nem lesz elég kipihenni több mint egy év stresszét.

Elfogadás

… én érzem az elmúlt években azt, hogy engem nagyon fárasztanak az olyan kapcsolatok, ahol figyelned kell arra, hogy mit mondasz, ahol viselkedned kell.”

Ezt ma reggel a futásom alatt hallgatott podcastban mondta az egyik résztvevő. Betalált, mert ezt érzem én is az utóbbi időben.

Lassan 52 éve akarok állandóan valakinek megfelelni – saját magam mellett. Eddig is fárasztó volt, de legtöbbször nem ez az érzés tudatosodott bennem korábban, hanem a frusztráltság, esetleg a düh, a harag.

A hét elején is szembesítettek azzal, hogy jó lenne, ha megszabadulnék az olykori tüskés beszólásaimtól, azaz viselkedhetnék mindig minden pillanatban. Tudom, az élet arról (is) szól, hogy a személyiségem fejlődjön, de már k@rvára unom, hogy megint meg kell felelnem egy elvárásnak (mert akár az állásomba kerülhet, ha nem vagyok állandóan a béke és nyugalom szigete).

Nem hiszem, hogy olyan rettenetes ember lennék. Tudom, vannak nekem is pillanataim, de soha nem én voltam a munkahelyeimen az, aki az ellentéteket szította vagy púp volt a kollégák hátán.

Igyekszem alakítgatni magamat, amikor már saját magam nem bírom elviselni magamat, de most felmutatom a T jelet. Hagyjon mindenki békén, és fogadjanak el olyannak, amilyen vagyok. Még akkor is, ha időnként kijön belőlem a bunkó borsodi. (Már ha ez összeköthető a származási helyemmel.)

Szerintem nem mostanában lesz az, hogy belekezdek egy komoly fogyókúrába. Értem itt ez alatt, hogy erőt veszek magamon, és nem tolok be ezt-azt, mert érzelmileg nem tudom kezelni a dolgokat.

Lelkileg hol fenn vagyok, hol pedig lenn. A völgymenetes időszakban, bár vannak vidám és nyugodt perceim, sokszor közel vagyok a síráshoz, és legszívesebben ordítanék bele egy párnába (hogy más ne hallja).

Igyekszem tartani a heti 5-6 alkalmas sportolást (futás + erőnléti edzések), hogy legalább a mozgás oldja a bennem levő feszültséget, egyébként pedig sorozatot, filmet nézek, illetve olvasok a szabadidőmben.

Rá akarom venni magamat, hogy valahogyan közösségbe menjek. Első lépésként újra jelentkeztem szavazatszámlálónak. Aztán van olyan gondolatom, hogy folytatásként csatlakozom egy civilszervezethez mint
önkéntes. Hogy valóban megteszem-e, ez erősen kérdőjeles, mert sokszor “nagy a szám“, de a megvalósításkor már nulla a motivációm, és lebeszélem magamat róla.

Szerencsére vannak olyan esetek, amikor a cselekvés mellett döntök, és nem húzódok vissza. Mint ma reggel a buszon az Örs vezér tér felé. Elöl szálltam fel a csuklós buszra, és ott is maradtam, mivel szinte tele volt a busz. Még javában a Jászberényi úton haladtunk, mikor megkopogtatták a vállamat, hogy álljon meg a sofőr, mert az egyik utas rosszul van. Le is húzódott a sofőr, és már akkor én is láttam, hogy egy fiatal lány kapkodja a levegőt az egyik ülésen. Az egyik közelében ülő hölgynek eszébe jutott, hogy ilyen esetekben érdemes egy zacskóba lélegeztetni a ziháló egyént, és előkapott egy szatyrot, és az egész arcára rátette szegény lánynak, akinek szemmel láthatóan pánikrohama volt. Próbáltam mondani, hogy tán elég lenne csak az orrához-szájához tenni a zacskót, mert így jobban be fog pánikolni.

A busz tovább ment a következő megállóig, és ott leparkolt. Az utasok leszálltak, és csak egy radiológus hölgy és én maradtunk a lány mellett, meg természetesen a sofőr. Tudtam, hogy az orron be-szájon ki légzés nyugtatóan, oldóan hathatna, és erre igyekeztem rávenni. Mivel nem igazán ment neki, így csak hagytam, hogy szorítsa a kezemet. A sofőr közben hívott mentőt.

Várakozás közben pörgettem az agyamat, mit is tehetnék még (adtam neki Bachvirág elsősegély cseppet) azon kívül, hogy fogom a kezét. Inkább úgy döntöttem, hogy csendben maradok, és csak a nyugodt jelenlétemmel igyekszem stabil környezetet adni neki. A többiek úgy is kérdezgették.

Aztán megjött a mentő, és a doki határozott fellépése, kérdései és mondatai megtették a hatásukat. Aránylag lenyugodott a lány annyira, hogy át tudott ülni a mentőbe, a busz pedig tovább mehetett az Örs vezér térre.

Vasárnapi futásom

Igyekszem tartani magamat az elhatározásomhoz, hogy nem, nem indulok több futóversenyen. Az utolsó egy maratoni volt még 2022. októberében. De természetesen nem tudok arra nemet mondani, ha a főnököm invitál egy jótékonysági futásra.

Ez volt múlt vasárnap a Wings for Life World Run. Amellett, hogy a teljes nevezési díjat a gerincvelő kutatásra fordítják, az is az érdekessége ennek a futásnak, hogy a világon mindenhol ugyanakkor van a rajt, illetve, hogy a rajt után 30 perccel indul egy valódi vagy egy virtuális catcher car (az applikációban) egy bizonyos sebességgel, idővel egyre gyorsulva, hogy beérje szép sorjában a futókat. Úgyhogy tulajdonképpen ez egy verseny: annyit futsz, amennyit bírsz, illetve amíg el nem kap az “elfogó autó”. A leggyorsabb hölgy (lengyel) több, mint 55 km-t futott, a leggyorsabb férfi (japán) pedig 70 km után lett elkapva.

Én az utolsó pillanatban döntöttem úgy, hogy nem megyek a Városligetbe a közösségi futásra, hanem maradok a kerületben és az erdőben fogok futni a futókörön. Ott árnyék is van, és kevés ember (nem is nagyon találkoztam emberrel 13:00 és 14:30 között, amíg futkorásztam).

Őszintén szólva tudtam, mire számítsak magamat illetően. Tudom, mire vagyok manapság képes a reggeli hűvösben és a napközbeni melegben. Az elmúlt évben felszedett 3-5 kg plusz eleve lassított rajtam, és a kora nyári meleg még rátesz egy lapáttal. De úgy terveztem, a tőlem telhetőt megteszem, hogy minél több kilométert gyűjtsek az elfogásig.

10 perccel a rajt előtt már csatlakoztam az applikációban az eseményhez. A speaker tette a dolgát. Elkezdtem kocogni, hogy bemelegedjek. Megtörtént a visszaszámlás, és én is feljebb kapcsoltam a sebességemet. Tudtam, hogy a pulzus szerinti futást el kell engednem, csak érzés szerint szabad futnom. Azért rá-ránéztem az órámra, ami becsülettel mutatta az éppen aktuális pulzusomat is a megtett táv, az aktuális sebesség és az eltelt idő mellett.

A fülhallgató a fülemben volt végig, szólt a spotify-os zene, és időközben be-bejelentkezett a speaker, hogy éppen hol tartok, és biztatott, hogy csak így tovább, milyen ügyes vagyok. Olykor egy-egy gerincsérült ember köszönettel teli beszédét játszották be. Majd 30 perc múlva jött a szignál, egy hölgy bejelentette, hogy indul a virtuális catcher car, és “nekem annyi”, ha elkap. A mobil lezárt képernyőjén ezután tudtam nézni, milyen messze van tőlem, mennyi kilométer után kapna el, ha azt a sebességet tartom továbbra is.

Szépen haladtam a magam módján. Igyekeztem a 6:30 perc/km sebességet tartani, ami a korábbi évekbeli énjeimhez képest lassú, de jelen formám esetén ez egy jó tempó abban a melegben, amiben vasárnap futottam. A pulzusom a szokotthoz képest magas volt eleinte, és 30 perc táján átlépett a vörös zónába, ami nekem már magas, és ott csak keveset kellene futnom (ha nem versenyzek épp). Maradt is ebben a zónában végig. Persze a sebességem nem változott, és inkább lassult egy kicsit.

Nem is lett volna erőm a gyorsabb futáshoz. Mentem, ahogy tudtam. És csak annyira tudtam. Nagyjából 10 km környékén éreztem azt, hogy nekem ebből már elegem van, és legszívesebben gyaloglásra váltanék és befejezném az egészet. De a catcher car még messze járt, így hát küzdöttem tovább. És közben szurkoltam az autónak, hogy fogjon el minél hamarabb.

Az utolsó kilométert már tényleg tessék-lássék futottam meg, és aranyba foglaltam azt a pillanatot, mikor hallottam a fülesben: háhá, utolértelek. 12,55 km lett ebből kb. 1 óra 22 perc alatt (hamarabb indítottam el az órát kb. 7-8 perccel, így nem tudom pontosan).

Nem tudom azt mondani, hogy ez volt az élet eddigi legjobb futása, de maga az esemény és a rendezés különleges volta emlékezetessé tette. Ha a cég nem nevez be jövőre is, akkor is részt fogok venni rajta.

Generációs különbségek

Az elmúlt években már voltak nálam jóval fiatalabb kollégáim, de most először szembesültem azzal, hogy ami nekem evidens, az bizonyos korosztályoknak már nem. Ergo nem tudják, miről beszélek.

Például a lányom-is-lehetne korú új kolléganőnek el kellett magyaráznom, hogy az “Éljen a haza! – Menjekek haza!” mondatok – amit oly szívesen idézek kissé elferdítve (menjünk haza) – egy régi filmből van. Úgy nézett rám, ahogy én szoktam nézni, mikor valaki a Harry Potter-filmekből vagy a Reszkessetek, betörők-filmekből idéznek vagy arról beszélnek. Mivel egyiket sem láttam (olvastam), ezért fogalmam sincs semmiről.

A másik kolléga, aki a harmincas éveinek második felében jár, meglepődött azon, hogy gyerekkoromban sokat olvastam, és nem néztem tévét, legfeljebb az esti mesét (és hétvégén a délelőtti gyerekműsort). Ha lett is volna adás, Anyu egyébként sem engedte volna, hogy a tévé előtt üljünk egész nap. Nehezen fogják fel a fiatalabbak, hogy akkor csak kettő magyar tévécsatorna volt, és azon sem volt napközben nonstop műsoradás. Sőt, volt olyan, hogy hétfőn egyáltalán nem volt semmi.

Őszintén szólva, így utólag, hálás is vagyok ezért. A könyvek jó barátaimmá váltak.

A gyerekeimet is igyekeztem távol tartani a tévétől, bár tény és való, hogy többet néztek mesét (akár DVD-ről is), mint én anno, de az esti mesélést könyvből, megtartottam, amíg lehetett. Bár a kisebbik kedvencét, az Oroszlánkirályt nagyon untam hetekig felolvasni, és ilyen-olyan kibúvókat kerestem, hogy ne kelljen. Emiatt is örültem, mikor már ő is tudott olvasni.

Én már évek óta nem nézek tévét. Így nem ismerem a tévéműsorokat, a reklámokat, a celebeket. És nem is érdekelnek, nem hiányoznak. Inkább előfizetek a Netflixre, a Disney+-ra, ha filmet, sorozatot akarok nézni – reklám nélkül. Ezért is “támogatom” a youtube-ot is, hogy egy darab reklám se zavarjon be egy-egy műsorba.

Bárcsak az édességről is ilyen könnyen le tudnék mondani…

Az elmúlt két hét

Hát, nem unatkoztam az elmúlt két hét alatt. Bár néha jólesne. (Igaz, mindig azt mondom, hogy nem tudom unatkozni.)

Például másfél hete csütörtök este csörgött a mobilom. Ismeretlen telefonszám, s mivel voltam olyan fáradt, hogy idegenekkel bajlódjak, megfordult a fejemben, hogy nem válaszolok. Aztán mégis felvettem. A legfiatalabb nagybátyám felesége volt (előttem egy évvel költöztek a főváros mellé az egyik agglomerációs településre).

Csodálkoztam a hívásán, bár tény, hogy a múltkor én hívtam meg őket a kisebbik gyermekem oklevélosztója utáni ebédre. Szóval, most ők invitáltak hozzájuk – ebédre. Vasárnapban egyeztünk meg, mivel szombat este a nagyobbik gyermekkel mentem a Tap Factory előadására az Erkel Színházba. (Tordai Bence és felesége ült mellettünk.) Nekem egy program bőséggel elég egy hétvégi napra.

Hát, mindent gondoltam, csak azt nem, hogy úgy zajlik az a látogatásom, ahogyan. Az ebéd második fogásáig nem is volt semmi gond. Akkor viszont a nagybátyám felesége (innentől a nagynéném) a férje füle és szeme láttára elkezdett rá panaszkodni. Láttam, hogy a nagybátyám feje pirosodik, de disztinválta magát, és nem szólt semmit (valószínűleg már ismerte a “lemezt”), s inkább ki-kiment a mosdóba, majd, mikor már nem bírta tovább hallgatni, félbehagyva az evést, ki is ment a házból, és egy idő után a kertből is. Én pedig csak továbbhallgattam a beszédözönt, ami bőséggel tartalmazott panaszt – bárkire is. Még rám is. Ezt azért tisztelem a nagynénémben, hogy szemtől szembe elmondja nekem, hogy ráléptem a tyúkszemére. 4-5 éve, amikor még mindketten ugyanabban a városban éltünk. Elmesélte azt, hogy a lépcsőházunkban járt az egyik ismerősénél, és lefele jövet tőle a lépcsőházban összefutottunk. Én munkából érkeztem haza, meglepődve üdvözöltem, majd szerinte minden magyarázat nélkül bementem a lakásomba, és bezártam az orra előtt az ajtót. Ez neki annyira rosszul esett, hogy sírva ment haza.

Az ügy pikantériája, hogy semmire nem emlékszem, és őszintén szólva meglepődöm saját magamon is. Márminthogy én ezt tettem. A nagynénémől most bocsánatot kértem a tettemért (amire nem emlékszem), és tényleg rosszul éreztem magamat miatta. Talán azzal valamennyire jóvá tudtam tenni, hogy még 3-4 órán keresztül hallgattam őt. Néha azért én is szóhoz jutottam, de inkább belenyugodtam, hogy ez a pár óra nem rólam fog szólni, bár én vagyok a vendég…

Mielőtt elbúcsúztam volna, visszaérkezett a nagybátyám. Már nyugodtnak tűnt. Ki tudja, mit kapott az asszony, mikor eljöttem tőlük! Hát, ha velem csinálta volna meg ugyanezt a párom, én is kiakadtam volna, bármennyire is igaza van a rám panaszkodónak.

Az elmúlt hét sűrű volt. Hétfőtől dolgozik az új kollléganő, aki ugyanebben a pozícióban van, mint én, így egymás helyettesei leszünk. Egyelőre a feladatom a betanítása, gardírozása, segítése.

És itt eszembe jut, hogy az én betanításom mennyire szegényes volt, hogy amit megtanultam, megtudtam, azt sokszor a hibáimon keresztül értem el, vagy magamnak kutattam ki, mivel nem volt ki megmutassa, és meg kellett csinálnom valahogyan.

Van olyan tudás, ismeret, amit szívesen és önzetlenül átadok, megmutatok, de van, amit csak fogszívva, kelletlenül. Mert az az enyém, azt a munkám segítésére csináltam és csinálom, nem pedig azért, hogy más használja, mert ő lusta magának ilyet készíteni. Ja, nem mellesleg sokkal szívesebben adom, ha szépen kérik, megbeszélik velem, nem pedig utasítanak.

Ez nagy szívfájdalmam, és még mindig azon gondolkozom, hogyan oldjam meg: a kecske is jól lakjon, és a káposzta is megmaradjon. Gyanítom, hogy ezt a békát most le kell nyeljem.

Jövő hétben az a jó, hogy szerda munkaszüneti nap, bár a munkát ünnepeljük. Kedd estére már vettem színházjegyet. Megyek egy Pintér Béla-darabot megnézni. Szombaton a szüleimhez autózunk (kipróbáljuk a klímát is), vasárnap pedig 13 órától részt veszek a Wings for Life jótékonysági futáson. Bár már most írtózom a gondolattól, hogy a Városligetben a sok ember között fussak, de mivel így jelentkeztem a futásra (a cég támogatásával), muszáj ott lennem.

Nos, kíváncsi leszek, milyen gyorsan fog el a virtuális “catcher car”. Sajnos, ha pulzust nézve futok, akkor elég lassú vagyok. Melegben még inkább. Így okosan ki kell találnom egy iramot, amit nem túl magas pulzusssal tudok majd tartani, és a virtuális autó sem fog oly hamar lekapcsolni. Jó lenne legalább egy 10 km-t futni. (A múltkor az osztrák főnököm, aki szintén fut majd, csak Bécsben, megjegyezte, hogy 20 kilit fogok futni. Válaszul kifejeztem erős kételyemet. Végül is le tudnám futni azt a távot is, ha nem számítana a gyorsaság, az idő.) Ha mázlim lesz, a nap nem fog sütni, és a hidegben szétfagy a hátsónk.

Jut még eszembe: pénteken voltam újra tüntetni az unokatesómmal. Jó volt kiordibálni magamat.



Mindenről is

A betegségből sikerült kilábalnom. Így, lassan négy hét után, ideje.

Igaz, még köhögcsélek napközben. A tüsszögést sem tudtam elhagyni. Ez utóbbi random letámad, és vagy sikerül megelőznöm egy orrtörléssel, orrbefogással, vagy hagyom, hogy kijöjjön egy hatalmas hapciként.

Van egy erős gyanúm, hogy a kovidnak valamelyik fajtáját kaptam el, ami az orrnyálkahártyájával is szórakozik. Ezért a sok hapci. Vagy csak allergiás lettem.

Amúgy pedig jól vagyok. Bár néha rettenetesen fáradtnak érzem magamat. Nem fizikailag, hanem szellemileg. Egy munkahét le tud szívni. Messze van már a karácsonyi szabadság. És még hol van a júniusi egy hetem?!

A munkahelyen jött egy új kolléga. Fogok vele dolgozni, ő lesz az egyik salesesem a nyugdíjba menő helyett. Fiatalember, egyelőre szimpatikus, de majd az együtt dolgozás dönti el, hogy ki tudunk-e jönni egymással.

A másik salesesem, egy kolléganő (már korábban tettem róla említést a blogban), hát, továbbra sem tudom meghatározni, hogy autista vagy csak saját magát hallja meg. A munkában precíz, pontos, lelkiismeretes, természetileg jóindulatú, kedves, normálisnak látszik, de ha beszélek hozzá, úgy tűnik, hogy nem érti, hallja meg, amit én mondok. Mondja tovább a saját monológját, azt, amit gondol, ami a fejében van. Nagyon ritka az, hogy tudok vele beszélgetni. És ezt a szót aláhúznám, ha tudnám. Többnyire a vele való (elsősorban munkáról szóló) kommunikáció azt jelenti, hogy meg kell hallgatnom (akár rám tartozik munka terén az ügy, akár nem), és ha mondandóm van, akkor el kell fogadnom azt a tényt, hogy valószínűleg nem ér majd el a szavaim tartalma a tudatáig, azaz nem kapok rá reakciót. Általában a kommunikációnk után úgy érzem magamat, mint egy ablaknak csapódott madár, aki azt hitte, továbbrepülhet, de nem, és lehullva a földre igyekszik talpra kecmeregni, észheztérni, és közben magamban azt mormolom: “én hülye! Tudom, hogy ez lesz, és mégis belemegyek.”

Persze a munkán túl is van életem. Olykor. Például egy hete pénteken reggel munkába menet a Deákon összetalálkoztam az egyik unokatesómmal. Véletlenül. Bár ugye ez nincs. Örültünk egymásnak, és egy 5-10 perces beszélgetésben kiderült, hogy egy másik uncsitesónkkal (férfi) másnap mennek a tüntetésre (ami menet volt). Ó, mondom, én is megyek, ha már van kikkel mennem. Úgyhogy mentünk. Bár a világot szombat délután nem mentettük meg, de én jól éreztem magam a két rokonom társaságában, és legalább tömeget növeltem, mert tulajdonképpen ez volt a célom a kintlétemmel. Engem még nem győzött meg Magyar Péter, és talán nem is fog, de ha egy pici esély van az Orbán hatalomból való eltüntetésére, mellé állok. A cél szentesíti az eszközt?

Ami pedig az edzéseimet illeti, úgy döntöttem, hogy szépen lassan lejövök a futásról. Nem teljesen, hanem fele-fele arányig. Jövő héttől már csak három nap fogok futni, és három nap lesz erősítő edzésem. Egy pihenőnap, mert az kell. Szeretném, ha inkább funkcionálisan működne a testem, nem csak kardiósan. Szeretek futni, de sokszor azt érzem, elég lenne a gyaloglás. És őszintén szólva egyáltalán nem inspirál és motivál, hogy egy nyomorult dombos erdő nincs a közelben. Soha nem vágytam alföldön élni, mert a Bükk lábánál nőttem fel, és mindig megtörte a látóhatárt egy erdős domb látványa, de most legfejlebb a tízemeletes házak… És nagyon unalmas legfeljebb 1-2 méteres szintkülönbségen futni. Persze, van erdő(cske) a közelben, de nulla emelkedőkkel. Nyújt némi vígaszt, de nem nagy kaland ott körözni, vagy bóklászni.

És az éveim száma nő, ami azt is jelenti, hogy az izmaimat, és velük együtt az erőmet, sokkal gyorsabban vesztem el, mint 5-10 éve. Pedig azok segítenek élni. Az elmúlt évben nemcsak kilókat nyertem (vissza), hanem veszítettem az erőmből: már egy normális fekvőtámaszt is nehezemre esik megcsinálni (megy, de max. 5 db egymás után). És ez számomra nem pálya.

Megint más téma: kiköltekezetem, ami azt jelenti, hogy az autómban végre újra működni fog a klíma. Egy vagyonba fog kerülni, de nem érdekel (most van még rá pénzem). Még egy olyan autópályás utazást nem szeretnék átélni, mint tavaly nyáron: kinn 37-38 C fok, odabenn pedig ki tudja, mennyi. S ha már klíma, már csak a szobámban levőt kellene kitisztítanom….


Betegség, családom

Úgy érzem, ez a betegség kitolt velem.

Szerencsére annyira nem döntött le a lábamról, hogy orvoshoz is kelljen mennem gyógyszerért, de azért keresztbe tett.

Míg a köhögés elkezdése előtt azt néztem, hogy ugyan lassan, de fejlődök futás terén. Lassú vagyok, mint a csiga, de lehet még belőle valami. Például egy gyorsabb csiga. No, mondta az élet, fogd meg a söröm!

Elsőkörben kiesett hét nap futás (négy nap teljesen sportolás mentes volt), aztán két futást is úgy csináltam meg, hogy ahogy bírtam. A múlt vasárnapi volt egy edzésterv szerinti intervallumos.

A hét nap szünet utáni első futást köhögés nélkül abszolváltam, de miután megálltam, olyan köhögőroham jött rám, hogy a lépcsőház előtti szokásos lenyújtás helyett igyekeztem fel a lakásba, hátha a zárt ajtók mögötti fulladozásommal nem zavarom az utcánkban lakó emberek reggeli csendjét.

Szerencsére szépen lassan, edzésről-edzésre egyre normálisabb vagyok.

Viszont a sok kihagyásnak és a lazításnak meg lett az eredménye. Nem gyorsabb csiga lettem, hanem lassabb. Még lassabb.

De legalább valamit köszönhetek a betegségnek. Azt, hogy rájöttem, muszáj inkontinencia-tornát csinálnom. Köhögés, tüsszögés?! Tuti, hogy bepisilek legalább egy csepp erejéig.

És a tüsszögésből van bőven! Eleinte azt hittem, hogy a betegség egyik tünete, de úgy tűnik, az allergiájé lehet. Végülis 52 éves leszek 2-3 hónap múlva, ideje egy ilyen betegséget is a B oldalra beszereznem.

Így, visszatekintve, gyorsan eltelt az elmúlt 2 és fél hét. A két hétvégém azzal telt, hogy jól kipihenjem magamat, hátha segít a gyógyulásban. Néha úgy tűnt, hogy nem, de azért csak kievickéltem a gödörből.

Húsvét vasárnapját a szüleimnél töltöttük. Mivel az elmúlt három hónapban stresszoldásokkal dolgoztam tudatosan magamon (önmagam felvállalása, önbizalom, magabiztosság, önmagamnak megbocsátás), amibe anyámmal való kapcsolatom is belekerült, így tulajdonképpen ez a nap egy próba is volt: mennyire bírom a kiképzést. Szerintem jól “vizsgáztam”. Anyu nem hazudtolta meg magát, legalább háromszor belém próbált állni. De mivel már nem váltott ki belőlem semmilyen negatív reakciót, érzelmet (dühöt, haragot, sértődöttséget, stb.), ezért olyan volt, mintha a korábban betaláló gyomrosa most lesiklott volna rólam. Mivel nem lett veszekedés vagy látványos sértődés részemről vagy részéről, ezért nyugalmasan telt a nap. Igaz, igyekeztem el is kerülni a társaságát, de már nem a fentiek miatt, hanem azért, mert annyira negatív a kisugárzása (és a megjegyzései). Illetve már meguntam, hogy csak ő beszél, és egyáltalán nem kíváncsi arra, amit én mondok vagy mondanék. Az egyoldalú “társalgás” is fárasztó egy idő után.

Legalább így Apuval több időt töltöttem és beszélgettem (pl. kitalálóst játszottuk: melyik fa milyen gyümölcsöt terem majd valamikor a nyáron és ősszel).

Azt is szerettem, hogy a nagyobbik gyermekemmel milyen remekül elbeszélgettünk az autóúton. Csodálom, milyen érett gondolkodású fiatalember lett belőle. Tanulhatnék tőle ezt-azt.

Betegen

Engem is elért a végzet. Egy kisebb betegség képében.

A három napos hétvégét megtoldottam egy nap szabadsággal, hogy kitakarítsam a lakást, és még maradjon időm pihenni is. Egész jól haladtam, és most már a két gyerek szobája tényleg normális állapotban van (nincsenek a költözésből maradt, még ezt-azt tartalmazó sittes zsákok, félig ürített dobozok). A vasárnapot már csak a sportnak és a lazításnak szenteltem.

Valami akkor kezdett gyanús lenni, amikor ébredés után az ágyban kávézva sorozattüsszögésbe kezdtem. No, mi történt? Hirtelen allergiás lettem a tavaszra? Nem fájt a torkom, nem folyt az orrom, úgyhogy csak az allergiára tudtam fogni a sok hapcit. Még megcsináltam a hosszú futásomat. Szépen sütött a nap, de fújt a szél, így az erdőben keringtem, hogy csak némi fuvallat érjen. De aztán hazaérve a ház előtti árnyékos részen elkapott egy erősebb, fagyasztó szél. Bíztam abban, hogy nem akkor szedek össze egy tüdőgyulladást.

A nap többi részében el-elköhintettem magamat, de semmi különös. Belekezdtem a következő hétbe. A köhögés megmaradt, szaporodott, de más tünetem továbbra sem volt. Azért már csütörtökre kezdett fárasztó lenni, hogy egy-egy ingernél kétrét görnyedek, szárazon köhögök, és annyira igénybe veszem a törzsizmaimat, hogy bizony be-becsorog a vizelet, ha nem megyek időben pisilni.

Ezzel mentem bele a péntekbe. Amikor is a kisebbik gyermekem diplomaosztójára gyűlt össze a szűkebb család, és mivel gyakorlatilag én voltam a házigazda, ha tetszett, ha nem, talpon kellett lennem kora estig. Bár úgy ébredtem, hogy inkább feküdtem volna egész nap, de amint a szüleimet ki kellett mentenem az eltévedésből (... no comment …), onnantól kezdve átkapcsoltam túlélésbe, és igyekeztem nem foglalkozni a betegségemmel. Az ünnepség alatt nem bírtam se ülni (a hideg kövű lépcsőn), se állni. Csak arra az időre maradtam egyhelyben, amíg a gyermekem átvette az oklevelét és hivatalosan is mérnök lett.

Aztán az anyám tett róla a közös, családi ebédig, hogy egy pillanatig se gondoljak a magam bajára. Rájöttem – újra -, hogy képtelenség vele kommunikálni. Ott szakadt el a cérna, amikor elkezdett nyafogni (hisztizni), amiért az étteremig vezető 15-20 perc gyalogutat neki gyalog kell megtennie abban a cipőben, ami szorítja a lábát, és ezért fáj neki. Nem azért akadtam ki, mert kegyetlen vagyok, hanem azért, mert mielőtt elindultunk, ki lett neki hangsúlyozva még másik két lehetőség is az eljutásra: autó és busz. Ő választotta a gyaloglást, pedig tudta, hogy mire nem alkalmas cipőt visel. Még elinduláskor is felajánlottam, hogy menjünk busszal. Persze nem hallgatott rám, mert hát az nem szokása. Úgyhogy az út közepén (szerencsére alig volt ember a környéken) kiabálva szembesítettem a saját hülyeségével. Utána csendben vonultunk az étteremig.

Onnantól kezdve már repült az idő, s bár éreztem, hogy szarul vagyok, a jó társaság elterelte a figyelmemet. Még hozzám is feljöttek a két gyermekem és a szüleim mellett a volt férjemék, a nagybátyámék. S bár nem vagyok gyakorlott házigazda, igyekeztem helytállni, de szerencsére mindenki jóllakott az étteremben, így elég volt mutatóba megcsillantanom ezen oldalamat. Imádtam, hogy végre sok ember van az egyhez képest az otthonomban, de azt sem bántam, amikor már csak a szüleim maradtak.

Mivel a tükörben viszont láttam azt, ahogyan éreztem magamat (magyarul sz@rul néztem ki), nyugodt szívvel tudtam mondani, hogy most én lefekszek az ágyamba. És ott is maradtam vasárnap reggelig.

A pihentető alvásról péntek éjjel lemondhattam (de csak azért, mert már ráértem aludni): az orrom úgy döntött, hogy bedugul. Fel-felébredtem éjszaka, és kb. fél-fél óra kínlódás (orrfújás, helyezkedés, orrfújás, köhögés, stb) után visszaaludtam. Rájöttem, hogy csak háton tudok úgy folyamatosan levegőt venni, hogy ne kelljen kisebb-nagyobb dugulás miatt orrot fújnom a tiszta járatért. Ahhoz képest, hogy nem vagyok háton alvó, csak sikerült.

A szombat éjjelem sem volt nyugalmas, de legalább már nagyjából kaptam levegőt. Néha éreztem azt, hogy az orrom környéke (csontok, üregek, porcok) egy külön szigetként létezik a fejemen. Nem konkrét fájdalom, csak … érzet.

Vasárnap reggel már herótom volt a fekvéstől (másfél nap után!), és muszáj volt mennem egy kicsit. Így eltrappoltam a gyógyszertárba Sterimarért és neocitránért (ennek a neve csak a gyógyszertárban nem jutott az eszembe – el kellett magyaráznom, mit szeretnék). Még némi kaját is vettem az Aldiban, aztán igyekeztem haza.

A köhögésem még mindig a görnyedős, hörgőcskéket majd’ kiköpő volt, de már az orrom folydogált. Elkezdtem a neocitrán kúrát: legalább nem fájok, legalább egy kicsit jobb a közérzetem. Vasárnap betoltam három tasakkal, és hétfő reggel már jobb közérzettel ébredtem, bár megrémültem, mikor megláttam magam a tükörben. Olyan karikás volt a szemem, hogy ihajj!

Természetesen mentem dolgozni. De inkább autóval, mint tömegközlekedéssel. Amúgy egész jól bírtam a napot, és végre recsegősen köhögtem.

Ma reggel már egy kicsit tornáztam is.

Úgy tűnik, javulok.

Annyiban változtam az elmúlt években, hogy ma már kétszer meggondolom, hogy elinduljak-e futni a fagyos hajnalban, ha valami csúz van rajtam, és inkább nemet mondok. Régen csak a láz tartott vissza. Vagy okosodok, vagy öregszek. Az egyik biztosan.

Mivanha?

Nem tartom magamat hipochondernek, de azért oda igyekszek figyelni a jelekre. Mondjuk, én a rosszabb fajta vagyok: az orvoshoz menést halogatom, tologatom, és úgy gondolom, majd minden megjavul magától, egészséges maradok (vagyok) forever.

Csak hát hallgatok podcasteket. Olyanokat is, amelyek az egészséges életmóddal, betegségekkel foglalkozik. Vasárnap sikerült a hvg.hu neurológiai kisokosába belefutnom. Békésen kocogtam a Keresztúri erdő földútján, miközben hallgattam, mi is a Parkinson-kór korai jelei a doktor szerint: szaglásvesztés (pipa), székrekedés (mostanában elő-előfordul), töredezett alvás (2-5-ször felébredek és wc-re megyek),
fáradékonyság (hát nem erről panaszkodok utóbbi időben?!). Oké, mondja utána, hogy ez nem bizonyítja, hogy valaki Parkinsonos lesz, mert tulajdonképpen a végtagremegést számolják az első komoly jelnek.

S bár van egy nagybátyám, aki ebben a kórban szenved, attól nem kell tartanom, hogy öröklődik. Mert ez az a betegség, ami nem.

Mindenesetre érdemes több fermentált zöldséget ennem, mert például ezzel ennek a betegségnek a kialakulását.

Változókor

2004-5 táján deszkára fogytam (válás okozta stressz), és bár a következő években két-három kilót visszanyertem, de a 36-os méretet 2-3 évvel ezelőttig sikerült megőriznem. 2007-től rendszeresen sportoltam (hol ezt, hol azt), táncoltam, gyalogoltam, közben pedig a nagy egészséges életmód jegyében salátán éltem (éheztettem a testemet).

Nem éreztem nagyon megterhelőnek, olykor kicsit többet ettem, és mást, de csak addig, hogy a gyomromban ne érezzem a teltséget.

Közben kiderült, hogy laktózérzékeny vagyok (tulajdonképpen FODMAP-os), elkezdtem paleozni, és egy idő után a ketoval is kacérkodtam. Ezzel egy gátat ledöntöttem magamban: annyit ettem, ami jól esik – bizonyos ételekből. A szénhidrátokat pedig erősen mellőztem.

Mivel több fehérje került a szervezetembe, az izmaim fellélegeztek, hogy kapnak használható anyagot, és egy kicsit vastagodtam. De még mindig belefértem a 36-38-as ruhákba.

Pár éve már éreztem, hogy közeledik a változókor. Hol ilyen tünetek, hol olyanok, de még semmi komoly. Tavaly tavasszal lesérültem, egy kicsit fáradtabb is voltam fizikailag, lelkileg, és kezdtem több “felesleges” kaját enni. Májusban abba hagytam a futást, és helyette görgős edzéseim voltak három hónapig. De a biciklizés már nem tudta ellensúlyozni a kaja kilengéseimet. Szinte egy hónap alatt felpattant rám 3-4 kiló, amitől nem tudok azóta megszabadulni.

Ugyan szépen visszatértem a futáshoz (heti 4 van), de már nem megy úgy, mint régen. Lassabb vagyok (köszönhető, gondolom, a plusz súlynak is), és egy hosszú edzést sem tudok megcsinálni rendesen, mert egy óra után annyira belassulok egy adott pulzus mellett, hogy akár gyalogolhatnék is.

Soha nem voltam gyorsfutó. 6-7 éve még talán voltak szép pillanataim, de versenyen csak akkor álltam dobogóra, ha kevesen voltak a mezőnyben velem egykorúak. Ha szerettem is volna jelentőset elérni a futásban, csak azért akartam, hogy legalább végre azt tudjam mondani: valamiben jó vagyok.

Természetesen nem tudtam. Ezzel valahogy dűlőre jutottam. Abbahagytam a versenyekre járást, s bár voltak céljaim, azt inkább magamhoz mértem.

És most már eljutottam oda, hogy magamhoz sem.

Egyszerre kell feldolgoznom, hogy már nem vagyok olyan alakú, amilyen 18 évig voltam, már nem futok olyan “gyorsan” sem, ahogyan még egy éve tettem, és bizony, egy-két év, és a menopauzán is túl leszek.

Nem szeretném elhagyni a futás, de több erősítő edzést szeretnék mint heti 1 vagy 2. (Mostanában heti egy sikerült, mert a szerdára tett gyorsító futás után másnap reggel annyira “rongynak” éreztem magamat, hogy inkább kihagytam, szombaton, amikor lett volna rá lehetőségem, pedig szintúgy nem éreztem, hogy nekem most erősítenem kellene.)

Mindig is, de a kor előrehaladtával egyre fontosabb az egészségem. Az, hogy mozgékony maradjak, hogy simán felszaladjak akár a negyedikre is, vagy nyújtott lábbal előrehajolva tudjam a cipőmet felvenni, és bekötni a cipőfűzőt. Meg ilyenek. Remek célok, ugye?